Nem szeretném külön taglalni ezt a három dolgot, mindenkinek megvan a maga véleménye róla, tudjuk, melyik szó mit takar. Ez számomra nem is különösebben érdekes.
Az már viszont érdekesebb, hogy miért vagyunk ilyenek? Miért vagyunk gonoszak, ha nem szimpatikus valaki, miért fáj valami ami másnak talán csak egy semmiség lenne, és miért vagyunk folyton elégedetlenek magunkkal? Ilyenek vagyunk, és kész. Bárki bármit mondhat, lehet bármilyen optimista, és jószívű, ezek akkor is benne lesznek. Bele van kódolva az emberekbe.
És néha jó ez. Mert, ha gonosz módon kiszúrtak velünk, miért ne próbálnánk meg még keményebb munkával bizonyítani, hogy mégis képesek vagyunk rá, és nem tudnak még egyszer keresztbe tenni nekünk? Vagy, miért ne fájna ha leszólják azt amivel annyit dolgoztunk, amiben oly sok ideig, szentül hittünk? És miért lennénk már elégedetlenek? Ha egy kicsi időre is megelégednénk magunkkal, mi lenne egy csomó szolgáltatással, a főnökök nem tudnának minél többet kérni, elvárni az alkalmazottjaiktól, vagy a diákok, sosem tanulnának többé, persze tisztelet a kivételnek.
Nekem ez a három a kedvenc érzésem. Engem ezek hajtanak előbbre, nem más: a gonoszság, az a sok gonosz megjegyzés, beszólás, amit kiskoromban pár "kedves" embertől kaptam, a fájdalom, hogy sosem leszek képes annyi mindenre mint egy egészséges ember, és az elégedetlenség, mert tudom, hogy még többet, még jobbat is tudok ennél.
Tisztelem ezt a három érzést, rengeteg mindent kihoznak az emberekből. Külön-külön is, de együtt... Mindig, és mindenhol ott vannak. Ezért jó, mert ha ne lennének, szinte soha, semmit sem csinálnánk...
Ezt hallgattam írás közben:
~peace foREVer
Beth
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése