Tovább lépett, és megállt az épület árnyékában. Még mindig félt belépni. Nem azért, mert nem akart bemenni, mert nagyon is szeretet volna már bent lenni, sőt boldogan kijönni onnan. Hanem, mert nem tudta, mi vár rá odabent? Mi lesz? Ha nem teljesül az álma? Ha nem lesz az, amit szeretne? Ha több évnyi kemény munka vész most kárba?
Tekintete egyre feljebb vándorolt a díszes, gótikus stílusban épült hatalmas homlokzaton. Ahogy felfelé nézett, figyelmét elvonta a kék ég, amin volt néhány felhő.
Egy különös jelenségre lett figyelmes: a felhők, ahogy a szél tovafújta őket, alakot váltottak, és némiképp értelmetlen alakjukból kivált egy forma. Csak egy folt volt, ahol nem volt felhő, így a gyönyörű kék ég látszott, de tudta, mi az: az őrangyala -aki egykoron egy barátja volt - kedvenc tárgya.
Ez eszébe juttatta, sosincs egyedül, még ha úgy is érzi. És ami a legfontosabb: Mindig van, aki vigyáz rá, aki fentről figyeli minden léptét.
Ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa az életét, ott, ahol abba hagyta, még hosszú hónapokkal ezelőtt. Tovább lépett, már amennyire tudott, és erős maradt.
Tudta, hogy bármi történjék is, a vége mindig jó lesz, erről az Angyala gondoskodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése