Végül a nőstény vetette rá magát előbb a félig már kihűlt, erőtlen testre. Foga alatt nagyot roppant a fiatal állat gerince, forró vére édesen folyt le a torkán. Körülötte a világ azonban nem szűnt meg létezni, látta, ahogy falkatársa, aki alacsonyabb rangú nála, felé ugrik.
Érezte a torkába fúródó borotvaéles fogakat, ahogy a vére a bőrére, a szőrére, majd a hóra folyik.
Ropogott a lábuk alatt a hó, ahogy küzdöttek a kevés élelemért. Harapták egymást, ahol csak érték. Szenvedélyesen küzdöttek valamiért, ami már az egyiküké lett, nem, hogy megosztoztak volna rajta.
Egyikük sem hagyta magát. Körülöttük ropogott a hó, és egy másik hangot is hallottak: léptek közeledtek. Nem is akármilyenek: lassú, puha léptek.
Egy pillanatra megálltak, hogy immáron ketten védjék azt, amiért az előbb még küzdöttek.
De felesleges volt az elővigyázatosságuk, mert a bokrok kopasz ágai közül egy legyengült, borzas szőrű farkas bukkant elő. Már a járás is nehezére esett. Látszott rajta, már csak kevés ideje van hátra. Őt is, mint minden állatot, ki az erdőben élt, megviselte a kegyetlen tél.
A két farkas, mintha egy lett volna: gondolkodás nélkül tudták, mit tegyenek, mi a helyes döntés. Kicsit rámorogtak az idegen fakasra, jelezvén, hogy ebből nem lesz rendszer és tisztelje a falka területét, majd futásnak eredtek. Nem ellenségekként, hanem bajtársakként. A jó, melyet együtt tettek egy fajtársukért, összekovácsolta őket, és egy olyan szövetséget hozott létre köztük, amiről nem gondolták volna, hogy valaha is létrejön majd..."
 |
| "A szemén keresztül láthatod az összes teremtmény szívét és lelkét, még az emberekét is. Győződj meg róla, hogy elég mélyen néztél az emberiség szemébe." |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése